Paul Claudel: A feszület
Egész testében megfeszítették, csupán a drága fej volt még szabad,
Egyetlen támasz a kárörvendő buzgalommal összefont tövis maradt.
Három óráig így uralkodott s imádkozott,
s mi három óráig láttuk e magasságbeli drága arcot,
míg végül ellankadott és búsan elhanyatlott.
Íme, eljött a pillanat, mit vártunk már, igaz, türelmesen,
láthatjuk Krisztust, s Ő nem láthat már közülünk senkit sem.
Íme, itt függ a szent kereszten,
átadva magát érettünk mindörökre.
Bármit tegyünk, tudjuk, nem váltja vissza életét,
átszúrt lábakkal és kitárt karokkal így marad
és nem emeli föl többé szent fejét.
Helyettünk szenved így, s nem vonja vissza áldozatját,
bármit tegyünk, nem fordítja el felőlünk drága arcát.
Tudom előre mindent,
és nyugodtan tűrte értem mégis mind a négy szeget.
Mindenki láthatja, mily védtelen, s hogy mennyit szenvedett.
A bennem élő bűn-halál s az Ő szerelme egyesített minket,
ártatlansága és a vétkeim kapcsolták össze életünket.
Hogyan lehetne Megváltóm, ha én nem lennék bűnös ember?
A mélybe hulltam, és ezért verték át tagjait kemény szegekkel.
Keresztje könnyű, nem nehéz, ha vétkeim s a vágyaim nem súlyosak.
A terhe édes szent gyümölcs, mely arra vár, hogy érte nyúljanak.
Írva vagyon a Genezisben, mely telve van csodálatos történetekkel,
hogyan fogadta József Egyiptomban rossz testvéreit, kik őt nem ismerték fel.
Előbb küldte azokat, akik mellette voltak, felfedni nem akarván önmagát előttük:
(Egyiptom héberül szövetséget jelent: árnyékvilágunk ez, amelyben napjainkat töltjük.)
Távol legyen, ki idegen ebben az áldott pillanatban,
mikor közénk jön testvérünk, s felénk fordul mosolygó, kedves arccal.
Krisztus is így akarta; talán Szent Szíve volt erős, avagy szerelme volt oly óriás,
hogy még oly sok szentjének sem mutatta meg jobbik oldalát,
nem nézett rájuk, bárhogy kérték a szent kereszt alatt,
megkínzott arca jobb vállára dőlt és ott maradt.
De ők nem sírtak és nem zúgolódott egyikük se,
békében elmentek dolgozni szántőföldjeikre,
mert annak, aki hisz, mindenre vállszol a hit.
Az égben látjuk majd világosan e földi élet titkait.
Hív szolgák, csak dolgozzatok, ez épp elég,
erőt, világosságot bőven ad, s utat mutat nektek mindig az ég.
S annak az áldott pillanatnak,
mikor Teremtőtök reátok néz szerelmes, megbocsátó szemmel,
nem lesz tanúja égi angyal, s nem látja gyarló földi ember.
(Iványi Sándor fordítása)